Két keréken Szatmártól Csíksomlyóig - Képgaléria

Idén nyáron különleges lelki és közösségi élményben lehetett része azoknak, akik vállalkoztak a Szatmárnémetiből induló kerékpáros zarándokútra, melynek végállomása a csíksomlyói kegyhely volt. A többnapos, kitartást igénylő út során nemcsak kilométereket tehettek meg, hanem belső utakat is bejárhattak a résztvevevők. A túráról az alábbiakban Kocsis László beszámolóját közöljük.

Már évek óta vágytam egy ilyen túrára, és amikor végre rátalált a feleségem a sajtóban egy ilyen hirdetésre, szólt nekem, és én azonnal kaptam az alkalmon. Másnap felhívtam a cikkben lévő telefonszámot, és egy kedves úriember, Károly vette fel a telefont, aki készségesen segített abban, hogy miket vegyek figyelembe egy ilyen túrán. Mert tudni kell arról, hogy én amatőr biciklis vagyok, aki csak a munkahelyéig és vissza biciklizik.
 

Az indulás napja előtti héten tele voltam félelemmel, aggodalommal, kissé bizonytalansággal is, hogy bírni fogom-e a hosszú és megterhelő utat, ami kb. 510 km volt. Az indulás előtti héten mentálisan és fizikailag is próbáltam magamat felkészíteni. Úgy kezdtem az indulást, hogy a vágyamon és a biciklimen kívül nem volt semmim. Egy ilyen túrához szükséges eszközöket innen-onnan kaptam.

2025.06.02. nagy izgatottsággal telve és némi aggodalommal pattantam nyeregbe másik társammal, Károllyal együtt, Szatmárnémetiben. A reggel még hűvös volt, de a nap gyorsan emelkedett, és meleg, derűs idő ígérkezett – tökéletes kezdés volt, csak a szél próbált minket megállítani, persze sikertelenül. Tudtam, hogy hosszú út áll előttem, aggodalmamat Károly észrevette: „Ne aggódj, ha kell, Csíksomlyóig húzlak, de akkor is odaérsz!”

De azért minden sejtemben ott volt a kalandvágy. A mindennapi ételt az utunkba eső üzletekből szereztük be, hogy ne kelljen sok terhet cipelni.

Színérváralján megálltunk pihenni, ahol csatlakozott hozzánk Norbi, aki mint sportember diktálta a tempót. Onnan Nagybányáig folytattuk utunkat, és már az elején lenyűgözött a táj nyugalma. Ahogy beértünk a városba, megálltunk egy fagyira a főtéren. Jóleső érzés volt megpihenni és csodálkozni magamon, hogy bírom.

Nagybánya után, a Gutinon át vettük az irányt Aknasugatag felé. Itt ismerkedtem meg az első heggyel. A felfelé menet fárasztó volt, alig vártam a csúcsot – no de az is meglett, na innen irány lefelé. Hamar rá kellett döbbennem, hogy bizony elég veszélyes két keréken a sebesség. Az út itt már hullámzott rendesen, egyik kanyar majdnem ki is maradt. De hála Istennek, éppen idejében fékeztem. A vidék szépsége minden fáradságot megért. Már autóval megtettem ezt az utat nem egyszer, de ez egészen más volt – az 1206 méteres szintkülönbség autóból fel sem tűnik.

Aknasugatagon megszálltunk egy kedves panzióban, ahol megmártóztunk néhányan a híres sós vízben – igazi felüdülés volt, mintha új erő költözött volna belém. Itt verődött össze a teljes csapat, így már öten voltunk. Csatlakozott hozzánk Tamás és Éva.

A 2. nap: Másnap reggel egy újabb emelkedővel ismerkedhettem meg – 770 méter szintkülönbség Borsa üdülőtelepig. Egy fantasztikus házaspár, Tamás és Éva, tandembiciklivel diktálták a tempót. Csodálatos érzés volt látni, ahogy a házaspár nagy összhangban, ugyanazon cél érdekében tekeri a pedált. Itt újabb kihívás elé álltam (enyhe izomlázam volt), de a fenyőerdők illata, a csend és az elém táruló panoráma minden izzadságcseppet megért. A meredek emelkedők és kanyargó lejtők után igazi jutalom volt megérkezni a festői kis üdülőtelepre.

3. nap: Reggel 8 körül újra útra kelt a kis zarándokcsoport. Ma a Prislopot hódítottuk meg – 930 méter szintemelkedés a csúcsig –, utána kisebb falvakon át vezetett az utunk Pojorâtáig, ami a következő állomásunk volt. Egy sebesen hömpölygő patak partján szálltunk meg. Itt már tényleg úgy éreztem, mintha egy régi mese díszleteibe csöppentem volna. Csipkézett hegyoldalak, fenyőerdő mindkét oldalon, kis kanyargó csorgók vezettek le a hegyoldalakról, mintha megállt volna az idő.

A 4. nap: Reggel 8 körül indultunk el, és 13:00 óra körül értünk fel a hágó tetejére. Talán 20 km, 1270 méter szintemelkedés volt. Autó csak elvétve haladt el mellettünk, az út meredeken emelkedett a csúcs felé. Valahogy nem éreztünk fáradtságot – néha megálltunk, beszélgettünk, és folytattuk utunkat. Ezen a szakaszon volt a legszebb a természet, mintha egy kis alpesi ösvényen haladtunk volna. Az út felétől a Beszterce folyó mentén haladtunk. Estére megérkeztünk Grozăvești-re, élelem nélkül. Itt fogadott a gazda, és mondta, hogy semmi gond, a faluban van egy bolt. Gyanús volt, mikor társaimmal együtt a kocsma felé tartottunk – ahová belépve nem igazán látszott a bolt, de a látszat csalt. A vendéglátó kinyitotta a hűtő ajtaját, és elénk tárult a bolt, amiben volt egy (enyhén avas) vaj, két kolbász és némi felvágott. Felvásároltuk a „boltot”, és ebből osztozkodtunk, hogy mindenkinek jusson. Úgy éreztem, az ilyen helyzetek kovácsolták össze a kis csapatunkat. A kenyeret a szomszédok „dobták össze”. Szállásunk a Békási, óriási vízgyűjtő partján, egy domboldalon volt, ahonnan végignézhettük, amint lemegy a nap a víztározó túloldalán lévő Csalhó-hegy mögé. Közben elfogyasztottuk „zsákmányunkat”.

5. nap: Pénteken is 8 órakor indultunk tovább a Gyímesek felé. Mai napra maradt egy 1310 méteres szintkülönbség. Ahogy közeledtünk Gyímesfelsőlok felé, egyre inkább eltűnt az út, de ettől függetlenül mindinkább ámulatba ejtett a táj vadregényessége. Minden nap kicsit eláztunk – na de itt nagyon –, és milyen jól esett, mindjárt nem volt melegünk. Ahogy mentünk a biciklivel, és intettünk az úton közlekedőknek, szívélyesen viszonozták a köszöntést. Jólesett a közvetlenség, a nyitottság, ami ebből a világból áradt. Az idős pap bácsi, Berszán Lajos, sokszorosan díjazott iskolaalapító, fogadott be bennünket.

Végül, szombaton fáradtan, de boldogan megérkeztünk a csíksomlyói nyeregbe. A kegytemplom látványa, a zarándokok csendes mozdulatai és a körülölelő hegyek mind azt az érzést erősítették bennem, hogy ennek az útnak nemcsak fizikai, hanem lelki jelentősége is volt. Részt vettem a misén, mely egész más volt. Különlegesebbé, értékesebbé tette az ide vezető utazást, majd leültem a dombon, és visszatekintettem az útra, és csodálkoztam, hogy „csak ennyi volt?” Még ugyanennyit tudtam volna menni – ilyen gyönyörű tájon, egy ilyen csapattal.

Egy kicsit sajnáltam is, hogy ilyen hamar véget ért ez az utazás, mert ebben a csapatban lehetőségem volt megismerkedni fantasztikus emberekkel, akik mellett úgy éreztem magam, mintha otthon lennék. Biztonságban éreztem magam, jó érzés volt kicsit hozzájuk tartozni. Szerencsés vagyok, mert kaptam négy túravezetőt. Ha mosolyogni kellett, mert nagyon elfáradtunk, Éva volt a túravezető; ha szállásra volt szükség: Tamás és Károly volt a túravezető. Ha meg probléma adódott útközben vagy a szálláson, Norbi elintézte – nem beszélve arról a sok történetről, amivel elfeledtette az aznapi fáradalmakat.

Én voltam a „csoport, aki csak ott volt”. Az út során próbáltam képekben visszaadni e festői utazás szépségeit – de lehetetlen feladat. Ezt csak átélve értheti meg az ember.

Ez egy biciklitúrának indult Csíksomlyóra, de számomra sokkal több volt, mint egy zarándokút. Egy utazás volt térben és időben, mások világában és a saját gondolataimban.

A túra ötletgazdája: Volfer Károly (hála neked!)
Beszámoló: Kocsis László.